Paulo Coelho: A portobellói boszorkány

Az írás spirituális tevékenység

Interjú Paulo Coelho-val, akit az új könyvéről, és úgy általánosságban az írásról kérdeztünk.

Hogyan született meg a regény? Korábbi kötetei folytatásának tekinti-e új könyvét?

Ez a regény egy valós eseményből, illetve a történetmesélés igényéből született. 2005 októberében Erdélyben találkoztam egy román légikísérővel, aki mesélt nekem cigány gyökereiről és arról, hogy egy osztrák család fogadta örökbe.
E találkozásból szőttem meg annak a történetnek a szálait, amelyet már régóta meg akartam írni: Isten női oldalát. Athena alakja Ariadné fonala gyanánt vezet végig a regény labirintusán.
Ami az alkotótevékenységet illeti: A portobellói boszorkány megírásához – akárcsak a többi regényemhez általában – egy hónapra volt szükségem. Mégis csak kétévente engedek meg újabb könyvet magamnak, mert kell ennyi, hogy érezzem: elég érzelmi energiát gyűjtöttem össze a történet megalkotásához.
Valahányszor új könyvbe fogok, megtapasztalom a halál és újjászületés élményét. Amikor írok, nő vagyok. Az élet termékenyít meg, és nem tudom, milyen lesz a gyermekem.
A várandósságom az, ami eltart két évig. Ezalatt nem jegyzetelek, nem tervezek. Csak egyet tudok: az élet magvát hordozom, amely növekedésnek indul az alkalmas időben. Amikor aztán elérkezik a pillanat, nekiülök, és írni kezdek. Minden teremtő cselekedet megköveteli, hogy tiszteljük a misztériumot, én pedig tisztelem, és nem is próbálom megfejteni.
A portobellói boszorkányban szükségét éreztem feltenni a kérdést: a társadalom miért igyekszik elzárni előlünk Isten női oldalát. Athena bátorsága és szabadsága segített megbirkóznom ezzel a témával, és leleplezni a dogmatizmus béklyóit. Szereplőim által tudom felfedezni a lelkemet, mivel bennük ölt alakot minden kétségem és reményem. Athena örökösen kérdez, szakadatlanul keresi a világ értelmét.

Miért ezt a meglepő, sok narrátort alkalmazó formát választotta?

Mindannyian mást és mást jelentünk a különböző embereknek. Azzal, hogy Athena történetét így beszélem el, ezt az elvet húzom alá. Athenában, mint minden emberben, sok személyiség van együtt: a lány, az anya, a szerető, a boszorkány… Az, hogy a könyv egynegyedét a blogon (www.paulocoelhoblog.com) elérhetővé tettem az olvasói megjegyzések számára, ugyanezt a szándékomat tükrözi. Regényemen belül és kívül egyaránt a hangok sokféleségét támogatom.

Mi a jelentősége annak, hogy a főhős több helyhez kötődik, a világ különböző pontjain élt?

Szereplőim mindig utaznak – vagy mert úgy akarják, vagy mert rákényszerülnek. Történeteim legtöbbször épp e vándorlásokból bontakoznak ki. Magam is zarándok író vagyok, s ez óhatatlanul megnyilvánul abban, ahogy szereplőim a térhez viszonyulnak. Én is folyton mozgásban vagyok, és sokszor a hőseimnek is útjuk során kell megtalálniuk magukat.
Abban is hiszek, hogy a városok olyanok, mint az emberek: mindegyiknek megvan a maga temperamentuma, életfelfogása. Ez érvényesül is a regényeimben. Amikor elkezdem kibontani a cselekményt, minden szereplőmhöz egy-egy várost társítok.
De bármennyire szeretem is a városokat, az is kell, hogy hőseim néha eltávolodjanak tőlük. A sivatag, az erdő, a hegy szükségszerű ellenpontja a gőgös nagyvárosoknak. E terek adják azokat az „üres helyeket”, amelyekkel egyes szereplőimnek szembe kell nézniük.

Mit szimbolizál a kissé mindig kételkedő férfi újságíró figurája? Az új, a változás elfogadásában milyen szerepeket játszik férfi és nő?

Heron Ryan ellenpólusa a történet szükségszerű része. „Objektívnek” és szkeptikusnak véli magát, amitől minden más szereplőnél kevésbé hisz a „portobellói boszorkányban”. Vallomása segít az olvasónak megérteni Athena kétségtelen tehetségét és egyedülállóságát.
Ha a változást elfogadjuk, az életet fogadjuk el, és ez független a nemtől. Sokan megkérdezték már tőlem: „Miért félnek az emberek a változástól?” Nekem csak egyetlen válasz jut eszembe, mégpedig az, hogy a félelmeik uralkodnak rajtuk, félnek hinni magukban, remegnek az élet megpróbáltatásaitól. Ez a félelem, melyet sajnos túl gyakran vélnek „józanságnak” vagy rendszeretetnek, puszta menekülés, illúzió. Vannak, akik szándékosan csapják be magukat, hogy azt hihessék, örökké élni fognak: ezért hajlamosak túl könnyen a megalkuvásra, mondván, majd holnap elérik az álmaikat. Abban kellene megváltozniuk, hogy felfogják: az élet folytonos változás,
kihívás.
Ha nem változunk magunktól, majd a világ megváltoztat. Csak a vámpírok nem változnak. A változás szükséges, és ha nem tesszük lehetővé önszántunkból, akkor is be kell hódolnunk neki. A tragédiák és viszontagságok mindenütt elkísérnek, és mindenki kénytelen alkalmazkodni hozzájuk.

Ön szerint milyen szerepet tölt be, vagy kellene betöltenie a szeretetnek az életünkben? A regényben azt írja: „A szeretet mindent betölt. Nem lehet kívánni, hiszen önmaga célja. Nem lehet megcsalni, hiszen nincs köze a birtokláshoz. Nem lehet fogva tartani, hiszen olyan, mint a folyó, amely áttöri a gátakat.”

A szeretet olyan erő, amely vagy felemel, vagy elpusztít. Másodpercek alatt a mennyből a pokolba zuhanhatunk miatta. Teilhard de Chardin mondta egyszer: a széllel, a vízzel és a nappal ellentétben, amelyeket energiává alakítottunk, ezt az erőt eddig nem tudtuk megzabolázni. Ha majd képesek leszünk erre, mármint jóra fordítani – merthogy hatalmasabb nálunk, és uralni képtelenség –, nagy lépést tettünk előre.

Mit gondol a vallásról és az egyházakról? A regényben több helyen újfajta pogányságról és a primitív kultuszokhoz való visszatérésről beszélnek a szereplők. Ez mennyiben tükrözi az Ön véleményét?

Én, mint Brazíliában szinte mindenki, szigorú katolikus neveltetést kaptam. Később, lázadó koromban kétkedni kezdtem a katolicizmusban, és úgy éreztem, valami újat kell kipróbálnom. Hippi lettem. Ez idő tájt sokat utaztam, különféle emberekkel találkoztam, és sok különböző, a lelkiség felé vezető ösvényt találtam. Miután elzarándokoltam Santiago de Compostelába, visszatértem a katolikus hithez – de nem azért, mert ez a legjobb vallás, hanem mert
a véremben van.
Katolikus vagyok, de nem hiszem, hogy Istent templomba lehetne zárni. Isten ott van mindenütt.

A regényben szereplő beduin mester szerint „Egy egyszerű betű is megköveteli, hogy adjunk bele minden erőt, ami benne rejlik, mintha kőbe akarnánk vésni a jelentését. Így, amikor a szent szövegek a papírra kerülnek, bennük van az ember lelke is.” Az írás spirituális tevékenység az Ön számára?

Az írást természetesen spirituális tevékenységnek tartom. Ez az a pillanat, amikor a csend lehetővé teszi, hogy beszélgessek magammal, hogy kommunikáljak a lelkemmel. Számomra az irodalom és a spiritualitás egy és ugyanaz.
Első könyvemben, A zarándoklatban igaz történetemet, saját utamat írtam le. Zarándokutam során mindinkább megértettem, hogy nem vagyok boldog, és nincs több kifogás – tennem kell ez ellen. Miután hazatértem, nagyot csalódtam. Nehezen tudtam visszazökkenni a megszokott kerékvágásba, és türelmetlen voltam: azonnal meg akartam változtatni az életem. De a változásra is el kell készülni. Több hónapomba telt, mire rájöttem, hogy egy könyv megírására kell összpontosítanom, nem pedig arra a sokféle szerepre, amelyeket azelőtt betöltöttem. A zarándoklat lett
a témám, és ezzel tettem meg az első lépéseket álmom beteljesítése felé.
Egy zarándokút feléleszti ezt a fajta tudatosságot, de e nyereséghez nem kell végigmenni a santiagói úton. Maga az élet is zarándoklat. Mindannyian a magunk zarándokútját járjuk, a cél pedig, a végállomás, az igazi Santiago, ha úgy vesszük, a halál. Igyekezzünk minél többet profitálni az utazásból, mert – a végső elszámolásra – nem marad másunk, csak ez az út. Ha rájövünk, hogy tudunk merészek lenni, márpedig ez minden spirituális kaland első lépcsőfoka, a kockázatot is képesek leszünk vállalni.

Forrás: Metro
www.metro.hu/kultura/cikk/55665