A személyiségen túli létezés, avagy a transzperszonális ökológia

Warwick Fox


A klasszikus görögök ideje óta a nyugati világ túlnyomó része emberközpontúan gondolkodik. Bertrand Russell így világít erre rá a „Nyugati filozófia története” című munkájában: „Ami rosszul működik, még a Démokritosz nyomán kialakított legjobb filozófiában is, az az ember túlhangsúlyozása, összehasonlítva a világegyetemmel”.

Karl Popper, aki a XX. század legbefolyásosabb természettudományos filozófusa, e hagyományos filozófiai felfogás következményéről az alábbiakban fejti ki véleményét:

„Manapság nagyon szükségszerű minden lehetséges módon elnézést kérni a filozófia iránt érzett aggodalom miatt… Véleményem szerint a filozófia legnagyobb tragédiája, hogy miközben a minket körülvevő természet világa pusztul – és nem egyedül a természeti világ – a filozófusok eszmecserét folytatnak – néha értelmeset, néha pedig nem – arról a kérdésről, hogy vajon létezik-e ez a világ?

Az utóbbi évek legnagyobb közös kezdeményezése ennek az emberközpontú szemléletnek a megváltoztatására egy filozófusokat tömörítő népes táborból indult, akiknek írása a „mély ökológia” szellemében született. Az élőlények és a környezet kapcsolatának mély értelmezése három alappillérre támaszkodik.

Az első az öko-központúság eszméje, ami sokkal inkább egy ökológia vagy Föld-központú szemlélet alkalmazását jelenti, mint egy ember-központú felfogás képviselését, a minket körülvevő világgal zajló kölcsönhatásaink során. Ebből a nézőpontból a nem-emberi világot is önmagában, és annak részeként is értékesnek tartják, nem csak egyszerűen azért, mert az az emberiség számára nyilvánvalóan hasznos.

A második „alaptan” mélyebb tartalmú kérdések feltevésére irányul ökológiai kapcsolatainkról, melyeknek részesei vagyunk; s az egyszerű, tünetekre való összpontosításnál sokkal inkább a kölcsönös ökológiai válság gyökereit veszi nagyító alá.

A harmadik eszme mondanivalója, hogy mindannyian sokkal tágabb körben és mélyebben vagyunk képesek azonosulni a bennünket körülölelő világgal, mint azt általában felismerjük; s az önfejlődés, önkibontakozás vagy ahogyan Naess mondaná: „önmegvalósítás” önként vezet el minket a körülöttünk lévő tisztességes, emberies világ megbecsüléséhez és védelméhez. „Transzperszonális ökológiaként” utalnék a mély ökológia e harmadik értelmezésére, hiszen pontosan megvilágítja az „én” értelmének felismerését, ami túlmutat azon, amire a körülhatárolható életrajzi vagy önös érzetű „self” éppen csak rálátást enged. A világgal való azonosulásunk kitágítása, elmélyítése vagy a közösségvállalás érzése egy meglehetősen keskeny, atomizált, elszigetelt vagy részecskeszerű „self”-érzés útjáról átvezet minket egy széles, kiterjedt, alkotóelemként vagy egészlegességként jelentkező ösvényre.

Nézetem szerint, az utóbbi három tétel az, ami leginkább megkülönbözteti a mély ökológiáról írók és más ökofilozófiai alkotók munkáit. Szintén e három téma kezdeményezi a transzperszonális környezetvédelmi szakemberek és a transzperszonális pszichológusok közötti párbeszédet. E dialógus mindkét fél számára gyümölcsözőnek ígérkezik.

E két szempont között ütközőpontok lehetnek:
1. A természet és a távlati célok, s ha van, a továbbfejlődés kérdésében,
2. valamint egy „evilági” vagy „közmegegyezéses valóságra” való összpontosítás ellenében egy „másvilági” vagy „egyezmények nélküli” valóra figyelést illető kérdések elfogadásában.

Az első kérdés vonatkozásában a transzperszonális „környezetkutatók” (ökológusok) követik a transzperszonális „élettan-kutatókat” (biológusok), megkérdőjelezve a transzperszonális „lélektan-kutatók” (pszichológusok) egyes elgondolásait: „Mindig, törvényszerűen beszélhetünk-e a fejlődés céljairól?” A második kérdés tekintetében az ökológusok azt a kérdést intézik a pszichológusok felé, hogy: „Vajon a tudatosságra való összpontosítás által kapcsolatba kerülünk-e egy ténylegesen „magasabb szintű”, valósabb, fejlettebb létállapottal, s a valóság megélésének ezen formáival – vagy a tudatosság sokkal inkább egy tükörcsarnokhoz hasonlítható melynek végnélküli bűvöletében elvesztjük önmagunkat, ám nem egy természeténél fogva „magasabb szintű” végkifejletben?” Ez a kérdés rendkívül egybevág azzal a kérdéssel, hogy a kellőképpen behatárolt (és gyakran fájdalmasan védekező) „self-érzetünk” határait egy „függőleges szempontot” figyelembe véve kíséreljük meg túllépni (azáltal, hogy próbáljuk megtapasztalni egy magasabb létállapot és valóságforma jelentését), vagy egy „vízszintes irányt” tartsunk szem előtt (azáltal, hogy önmagunkat a körülöttünk lévő világ által bezárt láncszemként éljük meg, meghagyva az egyéni Életút fejlődésének állapotában.)

Mindezen lehetséges feszültségforrások ellenére, a transzperszonális ökológia és a transzperszonális pszichológia egyaránt azt a véleményt képviseli, hogy – talán még szükségszerűen is - rendkívül kiegészítik egymás célkitűzéseit. A transzperszonális ökológia a szükséges ökológiai szempontokkal járul hozzá a transzperszonális pszichológiához, s hasonlóképpen, a transzperszonális pszichológia a nélkülözhetetlen pszichológiai szempontokat nyújtja a transzperszonális ökológiának. E két nézőpont szerinti, kölcsönös együttműködés a legreményteljesebb erőforrásunkat jelentheti a jövőben.

Fordította: Nagy Rita

     
« előző Tartalomjegyzék » következő