Az Éjféli sötét Nap ünnepe

Orosz Katalin


Advent sötétséggel és zavarodottsággal köszöntött ránk. Újból és újból megéljük az évkörben a fény elsötétülését, mely mélypontra jut a karácsonyi napokban. Szemben áll ez azzal az időszakkal, amikor a nap a legtöbb fényt sugározza az északi féltekén, olyannyira, hogy a sarkkörön túl már nem is megy le a nap. Betetőzi a nyári világosságot, mikor éjfélkor napsütésben úszik a táj.

A külső fény csökkenése alkalmas arra, hogy megtapasztaljuk belső világunkat. Mélyebben elmerülünk a sötét, kaotikus belső folyamatokban, melyek önmagukban nem „rosszak” – csak éppen hiányzik belőlük a tudat világossága, az értelem. A káoszhoz a félelem, a szorongás kapcsolódik, nem értjük közvetlenül, mi történik. Elbizonytalanodunk, nem tudjuk szabályozni a folyamatot, félünk attól, hogy egyre rosszabb lesz, és a végén katasztrofális események következnek be.

Változás nincs szétoldódás, darabokra hullás nélkül. Ami szilárdan áll, aminek stabilitása van, az nem tud változni. Rugalmasságra van ahhoz szükség, hogy elindulhasson az új kialakulása, és a régi elmúlhasson. Siratjuk, sajnáljuk a régit, a megszokottat, amely mára biztonságossá vált, és félünk, sőt néha rettegünk az újtól. De tovább kell lépnünk, mert nem lehetséges fejlődés változás nélkül.

Az adventi várakozás, várandósság a születés káoszával ér véget. Az, aki félelem nélkül tudja rábízni magát erre a folyamatra, aki meg tud nyílni új inspirációk felé, aki nem kapaszkodik a múlt roncsaiba, az kegyelmi állapotba kerülhet, rátalálhat ösztönös oldalával azokra a lépésekre, melyek a változást segítik, a születést támogatják. A Nagy Egész részeként rezeg rá teste-lelke arra, ami neki most optimális. A megrendítően hatalmas folyamatnak való teljes önátadás megkönnyíti az új születését. Újraszülhetjük önmagunkat minden karácsonykor szeretteinkhez való kapcsolatunk megújításával, minden elsötétülésből, amikor nem látjuk a kiutat, minden káoszból, mikor a mag kihajt és minden, a tiszta értelmünket elhomályosító érzelmi csődből, mely a múltból fakad.

Michel Odent, aki sokunk véleménye szerint a XX. századnak ugyanolyan zsenije, mint a nagy fizikus generáció, „A szeretet tudományosítása” c. könyvében váratlan, új szemszögből közelíti meg a kisded Jézus születését leíró bibliai szöveget. Idézünk:

„Mostanáig a modern elméleti fizika és a keleti hagyományok közti hasonlóságok képviselték leginkább a tudomány – hagyomány konvergenciáját. Amikor újra vizsgáljuk a legendákat azokról az emberekről, akiknek a nevét összefüggésbe hozták a szeretettel, a konvergenciának új, elbűvölő vonásait fedezzük fel. A legendás alakoknak csodálatos volt a fogantatásuk, és születésük módja a legendák fontos részévé vált. Mindegyikük az emberi közösségen kívül született.”

A csendes várakozásban tanuljuk, hogy a káosz nem félelmetes. A halk szavak tanítanak az elfogadásra, magam megadására a most szükséges belső folyamatnak. A „nincs kiút” tehetetlensége várakozássá szelídül. A fény, mely a csatorna végén az éjféli nap sötét korongja mögött feltűnik, az új világ hírnöke, a belső fényé, mely újjászületett lelkünkben gyúl. Tanuljuk, álmodjuk, vígasztaljuk magunkat. Átöleljük egymást, és kézen fogjuk társunkat. Védelmet és szeretetet áraszt a várakozás, az együttes várakozás. Az új közeleg, és tudjuk, hogy tudunk kezdeni vele valamit. Tudjuk, hogy üdvözölni kell, létét elismerni, megszaglászni, kipróbálni, kapcsolatba kerülni vele. Tudjuk már, mire vigyázzunk, mi az, ami nehezen megy, de tudjuk, hol van reménységünk. Az Új közeleg.

     
« előző Tartalomjegyzék » következő